Mazunte, ahol semmit nem lehet csinálni, de azt nagyon!

Puerto Escondido-t hátrahagyva, egy órát keleti irányba utazva értük el Mazunte-t, amely az ott élő müvészeiről, és transzcendentális rendezvényeiről híresült el. Kíváncsian vártuk, mit csinálunk majd ott napokig, ahol semmiféle látnivaló nincs, a szépséges naplementén, és a köröző keselyűkön kívül.  A szállásunk, (mely az eddigi legdrágább, kb. napi 12000ft volt), egy dombtetőn, különálló kis "fakuként" helyezkedik el, bungalókkal, pazar kilátással az öbölre és a part egy részére:

Maga a városka 500x500m-es, tehát gyalog kényelmesen bejárható. Az egésznek van egy érdekes hangulata. Mexikói ember nem sok van, inkább "fehérek", akik itt vélik megvalósítani nem túl nagyratörő álmaikat. Sok kézműves van, különböző ékszereket készítenek, eközben a legtöbben egész nap füvet szívnak és senki nem szól rájuk. Mindenesetre érdekes egy felfogás ez, hogy "majd én elköltözöm Mazunte-ra, fülbevalókat fogok csinálni és egész nap be leszek szívva". Körülbelül ez jött le a pár nap alatt az idetelepültek filozófiájából. A strandon is ott vannak mindenhol a mexikóiakkal együtt, mozgóárusként mennek oda mindenkhez, árulva portékájukat. Mi nem szeretjük az ilyen erőszakos árusokat, ez az, ami Mexikóban egyébként sem tetszik. Ha valamit szeretnénk venni, odamegyünk. és megvesszük, de egyébként is: mi nem tárgyakat, hanem élményeket veszünk, ezáltal leszünk "gazdagabbak".

Mivel 35 fok volt minden nap, tűző napsütés és forróság, ezért általában a kalyibánk teraszáról néztük a bálnákat az óceánban. Igaz, elég messze voltak, és már megint nem tudtam egyetlen normális felvételt sem csinálni róluk, de naponta legalább ötször láttuk őket, ahogy feljönnek levegőért és kiugrálnak a vízből. Annak a hajónak szerencséje volt, percekig ott produkálták magukat a hatalmas emlősök.

Délután pedig, amikor már volt értékelhető árnyék, lementünk a strandra egy 50 fokos, meredek lépcsőn. Ott pedig jól szórakoztunk az elénk táruló látványon: a hippiken, akik éppen újabb alkalmat keresve szívtak be a strandon. Kevesebben voltunk mi, akik csak sört ittak.

Találtunk több jó éttermet, ahol gulyásleves-áron mennyei halakat-rákokat lehetett enni. Azonban, ahogy Mexikóban mindenhol, ott is minden egyes alkalommal többféle produkciót voltunk kénytelenek végignézni-hallgatni. Volt raggae, rap, tábortüzes, mexikói. -és egyéb, mindenféle stílus. Alapvetóen nem lenne baj ezekkel a produkciókkal, mert a legtöbb kellemes a fülnek, de minket az kissé zavart, hogy beletolják az arcunkba evés közben, hangosan. Aztán meg jönnek kuncsorogni pénzért. Egy koncertre bármikor elmegyünk, de az más.

Nem vetettük bele magunkat a spirituális önmegvalósulásba esténként, annyira fáradtak voltunk a semmittevéstól, de ezt cseppet sem bántuk.

Huatulco, ahol még mindig lehet magányos strandot találni

A hippi-paradicsomot hátrahagyva, Huatulco (ejtsd: Vatulco) városka La Cruceita nevű, óceánparti részébe mentünk, hogy robogóval fedezzük fel a számunkra érdekes partszakaszokat. A robogót elég drágán, napi 9000 ft-ért sikerült csak kibérelni, amit elég aránytalannak éreztem az 5000 ft-os airbnb szobánk ára mellett. De mindenképpen kellett, mert többszáz km-t mentünk az elkövetkező napokban, elsősorban a víz alatti élővilág után kutatva. Minden reggel, evés után már mentünk is a következő öbölbe, hogy végre belevethessük magunkat a vízbe, búvárpipával -és szemüveggel, hogy megnézhessük, milyen állatok laknak a vízben. Az óceán hőmérséklete legtöbbször kellemes volt, de néha elég hideg, a hullámok és az áramlatok sem voltak mindig a barátaink. Ennek ellenére felejthetetlen élményben volt részünk, sosem engedtek halak ennyire közel magukhoz.

Egyik nap egy nagyon távoli, kiépítetlen partra mentünk (Playa Cacaluta). Majdnem egy órát kellett gyalogolni, mire odaértünk, ugyanis egy nemzeti park területén van a strand. Teljesen világ "széle" hangulat van: több a dögkeselyú a parton, mint az ember, a hullámok az elsivatagosodott, homokos partot nyaldossák, üres minden. Érdekes, hogy vannak még ilyen helyek a Földön. A partra egy döglött teknős páncélja volt kimosva. Amint elmentek a hajók a közelből,a keselyűk megrohamozták és rögtön elkezdtek lakmározni belőle. Ilyet sem láttunk még!  A szemközti szigetre mindenképpen át akartunk úszni, ami sikerült is, bár életünk egyik meghatározó élménye lett a brutálisan erős áramlatnak köszönhetően. Hiába na, (a medve meg) az óceán nem játék!

Utolsó nap a nyüzsgő fővárosban, mielőtt véget ért az utazás

Utolsó előtti napon repültünk vissza Mexikóvárosba, hogy ne legyen annyira megerőltető a 20 órás hazaút. Amilyen szerencsések vagyunk mindig, mér megint beleakadtunk egy 10000 fős felvonulásba, amit ráadásul a hotel ablakából premier plánban nézhettük végig. Mexikóváros szerintünk összes kukásautója fel volt díszítve, és dudálva-ünnepelve haladt a tömeggel, akik különböző, hatalmas ikebanákat cipeltek és közben ittak, táncoltak, mulattak arra a zenére, amit fúvószenekarok szolgáltattak. Sajnos semmit nem találtunk róla a neten, de annyit megtudtunk egy helyi magyartól, hogy kik is vettek részt ezen az ünnepségen. Ezek pedig a mórok leszármazottai, a chinelok, akik díszes öltözékben, bulizva-táncolva meneteltek.  Érdekes megfigyelni a maszkokat és a hatalmas Krisztus-ábrázolásokat a ruhákon.

Este még elmentünk a bulinegyedbe egy kicsit körbenézni. A tömegközlekedés nagyon jólszervezett, tiszta minden. Persze, mindenhol vannak ammóniaillatú emberek, de otthon valahogy ez az arány rosszabbnak tűnik. Egy modern, nyüzsgő metropolisz a főváros, és egy percig sem éreztük magunkat veszélyben sehol az országban sem. Hazafelé a repülőről még rácsodálkozhattunk a város, a szmogfelhő és a két 5000m-es vulkán méretére:

Összegzés

Összességében azt  kell mondanunk, Mexikó nagyon kellemes csalódás volt minden tekintetben, és mindenkinek javasoljuk, ha teheti, jöjjön el ide, és szabaduljon meg az előítéleteitől, hogy itt csak drogkartellek vannak és nem lehet kimenni az utcára,  mert egyáltalán nem így van. Sőt, ezennel kinevezzük Mexikót a mosoly tiszteletbeli országának: gyakorlatilag minden egyes ember ránkmosolygott, akire mi is, még olyan arcok is, akiktől egy pesti sikátorban inkább elfutnál. Nem szabad elfelejteni mosolyogni, mert a mosoly oldja a nemlétező feszültséget is!

Ez a blog most lezárul, de a legközelebbi útunkon folytatódik, ki tudja, milyen néven........köszönjük szépen a figyelmet!

Írta: Dani

Lektorálta: Viki 

Közlekedés Mexikóban

Amikor megérkeztünk Mexikóba, felkészítettek minket, hogy itt mindenki elmeháborodott módjára vezet, életveszély van az utakon, és képtelenség átkelni az úttesten. Mexikóvárosban valóban vadabb a helyzet, de vidéken egyenesen nekem volt kellemetlen, amikor előrementünk motorral a sorban, vagy kisebb szabálytalanságokat követtünk el. Az ázsiai, közel tizenötezer km-es motorozás után kijelenthetem, hogy Mexikó a harmadik világ Svájca DK.-Ázsiához képest. Egyenesen beszariak a sofőrök vidéken, és egy-két renitenst leszámítva szelíden és kiszámíthatóan vezetnek. Semmi agressziót nem találtam a viselkedésükben, leszorítás, befékezés, dudálás, anyázás, vagy egyéb. Ezeket Chiapas és Oaxaca államokban tapasztaltuk. Nyilván a főváros durvább, de az máshol is. A főutak minősége kiváló, az egyedüli furcsaság az a sebességmérés hiánya, cserébe mindenhol van fekvőrendőr. Még a földutakin is. Emiatt is el kell dobni a sietős európai gondolkodást, hogy 100km-t 50 perc alatt teszel meg, inkább fordítva lesz az reális.

Teknősporonty túlélési esélyeinek növelésére tett kísérlet

Oaxaca (ejtsd: vahaka) államban, Puerto Escondido-ban működik egy tengeriteknős mentőprogram. Ennek keretében a teknősfészkeket biztonságos helyre viszik és kikelnek a fiókák. Majd minden áldott nap délután öt órakor, az óceánparton lehet jelentkezni, befizetni 3000ft-ot, és személyesen útjára bocsátani egy kis fickót (vagy csajszit), ezzel is némiképpen növelve a túlélési esélyeit. Legalábbis, amíg a sirályok meg nem érkeznek. A víztől 10m-re engedhetjük csak el őket, onnan már önállóan kell menniük az ösztöneik után. Nagyon drukkoltunk nekik és nagy nehezen el is indutak a víz felé, kb. 150-en lehettünk a parton, 150 teknőssel. Ebből jó 30-at elvittek a sirályok a vízből, vagy már a partról. Hiába dobálták az önkéntesek a madarakat sárral, nem segített. Sajnáltuk őket, de ez a természet rendje. Egy fészekben 2-300 tojás van, ebből nem sok apróság éli túl. De csodás dolog egy kókuszhéjból elengedni ezeket a kis teremtményeket, hátha nem fognak kihalni, eddig sokat tettünk érte, mert ékszert, táskát és egyebeket gyártottunk belőlük. 

Reggeli bálnales a Csendes-Óceánban

Másnap reggel 7-re kellett volna mennünk bálnalesre. Annyira izgultunk, hogy el is aludtunk :)), de szerencsére még időben odaértünk, és kihajóztunk sokadmagunkkal. Egy-egy hajóban 8-10 ember ült. Már az első pár percben megtaláltuk a bálnákat. Februárban van a legnagyobb esély rá, hogy lássuk, mert ide úsznak le Alaszkából borjadzani, majd márciusban térnek vissza. Egyszer kiszaltózott a mama a vízből, és többször vettek fújtatva levegőt is, aztán eltűntek. Sajnos lehetetlen volt lefotózni, de esküszöm, így nézett ki, sőt, lehet, hogy ez volt az (forrás:Google):

Ezután legalább 10 km-t mentünk befelé a nyílt óceánon, pár unatkozó teknősön kívül:, csak nagy hullámokat láttunk. Egyszer csak, egy rádióhívást követően, éles fordulatot vettünk, és már robogtunk is északkeleti irányba. Pár perc múlva már láttuk a többi hajót egy rakáson. Egy csapat delfint körül "legyeskedtek", és kihasználták, hogy az állatok szeretnek versenyezni a hajókkal. Így mi is ringbe szálltunk, hozzánk is csapódott pár állat. Annyira közel úsztak a hajóhoz, hogy meg is tudtam érinteni egyet. Fantasztikus élmény volt, pláne, hogy nem fogvatartott példányok voltak. Kétszer be is ugrottunk a vízbe, hátha úsznak velünk, de csak a hajók, meg a verseny érdekelte őket.  Hazafelé majdnem elütöttünk egy ráját, meg láttunk rengeteg medúzát és teknőst. Ezt a túrát 20000ft-tól hirdetik a neten, de én addig hágtam a fillért, amíg a feléért sikerült leszervezni ugyanazt.

Páncélos ostorosok (mi van?)

A legnagyobb emlős után este planktonok milliárdjaival óhajtottunk egy közegbe kerülni: Puerto Escondido-tól 15km--re van ugyanis a Manialtepec Lagúna, mely az ott élő, a világon elég ritkának számító páncélos ostorosairól híres. Mindenképpen sötét éjszaka van csak értelme menni, és lehetőleg újholdkor. És hogy miért is érdekesek ezek a miniatűr állatok? Mert ha hozzájuk érnek, fluoreszkálnak. Brit tudósok bebizonyították, hogy túlélési ösztönből teszik ezt, mert az őket elfogyasztó állatok gyomra is világítani fog, így a táplálékláncban eggyel feljebb lévő egyedek is ezeket az állatokat fogják inkább fogyasztani, ezért könnyebben el tudnak terjedni mindenfelé.  A túrát megint picit körülményes volt lebonyolítani, mert 40000-ért akartak elvinni kettőnket, de végül csatlakoztunk egy csoporthoz, és, tudva az árakat, erőszakkal lealkudtuk 6000ft-ra..

Az élmény leírhatatlan volt, pláne, hogy vaksötétben, csak néha világítva hasítottuk a vizet, és nem messze a krokodiloktól úszkáltunk. Magát a jelenséget sajnos nem igazán lehet megörökíteni, csak speciális kamerával, illetve hosszú záridővel. Itt egy videó a YouTube -ról (2005 óta most hiányzott először 1 percig egy drága telefon):

Sötét éjszaka bent fürödtünk a lagúnában, ezek az apróságok meg rajtunk világítottak. Nagyon érdekes volt, amikor kivettük a kezünket a vízből, mint megannyi apró csillag, úgy folytak le onnan. Az égbolt is tiszta volt, így ott is millió csillag volt, meg "rajtunk" is.  Ezt sem fogjuk elfelejteni soha. Visszafelé még többször sürgött-forgott a hajónk, így a körülöttünk levő halakat is megfigyelhettük, ahogy hirtelen elindultak és a rajtuk tanyázó planktonsereg fel-felvillant. A fürdőgatyámon maradt planktonok is sokáig világítottak még, amikor megmozgattam.

Elképesztő, mennyi minden van még a világon, amit látni kell!!

Kóbor, -és egyéb, éhenkórász kutyák 

Hasonlóan DK-Ázsiahoz, ebben az országban is sok kóbor kutya van. Érdekes módon azonban nagyrészt szép, fajtatiszta ebek. Elütött kutyát egyet sem láttunk (ez nem azt jelenti, hogy nincsenek). És valahogy kedvesebbek is, mint pl. Ázsiában, de főleg otthon. Mindenhova beengedik, etetik őket, és alapvetően jobb állapotban vannak, mint máshol a "társaik". Következzen hát egy galéria kóbor (és nem kóbor) kutyikról, akik evés közben odajöttek egy kis alamizsna, vagy simogatás reményében (az elsőnek pontosan olyan "gumifüle" volt, mint a Csokinak);

Ez a boxer rettenetesen vékony volt, és kölykei is voltak, ezért megetettük. Nem értjük, miért hagyták el.  A "legdurvább" látvány a kutyák közt a rengeteg trópusi husky.

Ezután egy nagyon laza, hippik által lakott helyre, Mazunte-ra mentünk. Nem tudtuk, mi várt ránk :)))...

Hogyan lesz egy ötórás buszútból dugó nélkül is tizenegy?

Mexikóban minden lehetséges (helyi mondás). Történt ugyanis, hogy északra szerettünk volna menni, Palenque (ejtsd: pálenke) városába, ami mindössze 210km-re (időben 5 órára) van San Cristobál de las Casas-tól. A bökkenő azonban az, hogy ezen a szakaszon él egy kormányellenes csoport, és 2018-ban kiraboltak egy éjjeli távolsági buszt, ezért azóta elővigyázatosságból kerülő úton mennek a buszok, mely 120km-rel, és 3 órával hosszabb utat eredményez. Mi -elsősorban kényelmi szempontból- ezt választottuk a kisbuszos, 6 órás zötykölődés helyett, mert lenne egy ilyen opció is.
De, mivel itt tényleg bármi megeshet, a kerülő úton lévő úttesten éppen egy nagyobb csoport feküdt tüntetőleg, egy eltűnt személy miatt, és később össze is tűztek a nemzeti gárdával. Így egy még nagyobb, további 3 órával hosszabb úton közlekedtünk. Mivel nappali járat volt, ezt cseppet sem bántuk, mert az ülések igazán kényelmesek voltak, és gyönyörű tájakon haladtunk el, egész sötétedésig moziztunk. Az út egy idő után azonban egyre szűkebb lett, sőt, olyan komoly hegyomlások mentén is elhaladtunk, hogy olykor centimétereken múlt, hogy elfér-e a busz. Végül megérkeztünk Palenque-be, és őszintébb lett a mosolyunk is.

Palenque: Az Agua Azul vÍzesés

Eme város már csak 60m tengerszint feletti magasságon van, és éppen száraz évszakban érkeztünk, ezért alig csobogó vízesésekre és hőségre számÍtottunk. Ehhez képest az ott töltött pár nap felén ömlött az eső és 22-26 fok volt. Szerencsénkre csak éjszaka és a visszavezető buszúton esett, és ez cseppet sem zavart minket. De a vízesések, ahol voltunk, hömpölyögtek rendesen. Nem tudjuk megunni ezeket a gyönyörűségeket, és bárhol is vagyunk, „vadászunk” rájuk. A vízesés-rendszer, mely Agua Azul (kék vÍz) névre hallgat, a dzsungel közepén van. A beígért bőgőmajmok sajnos nem voltak ott(hon), pedig nagyon szerettük volna látni (vagy legalábbis hallani) őket. Ennek ellenére órákig mászkáltunk (és úsztunk is), majd visszamentünk a városba, ami kb. 50km-re van.

Ősi maja romváros

Pár km-re a várostól fekszik az amerikai kontinens egyik legjelentősebb maja romvárosa, melynek 98%-a még a dzsungel mélyén, feltáratlanul rejtőzik. 1987 óta a világörökség része. Itt találták fel a "nulla" számot, egy, a maiaknál is pontosabb naptárat, és egyéb, jelentősebb asztrológiai felfedezést is tettek. I.e. 100-ban is már lakott volt, majd virágzása után, szintén rejtélyes körülmények között, i.sz. 800 körül néptelenedett el. A sok érdekes templom mellett a legbizarrabb hely a labdajátékpálya, ahol a veszteseket lefejezték. A környezet egy buja dzsungel, emiatt még titokzatosabb.

Spontán összehaverkodás nyaraló mexikóiakkal

Miután visszabuszoztunk San Cristobálba (szerencsére a rövidebb kerülőúton), egy félresikerült szállásfoglalás miatt szomorkodtunk kicsit, mert Viki elnézte a hónapot, Így este 9-kor ott álltunk a hátizsákokkal, szállás nélkül. Egyszerűen bementünk a szomszéd hotelbe és kivettünk egy szobát. Másnap reggel megint egy autentikus élmény ért minket, ez is bekerül majd a legkedvesebb emlékeink közé. Míg Viki a hotel halljában a kávéját szürcsölgette, odaült hozzánk két mexikói férfi és hevesen elkezdtek érdeklődni rólunk, illetve mesélni-mutogatni az ő dolgaikat. A nyelvi nehézségek miatt nem volt könnyű a kezdet, de egyikük szerintünk személyesen az Activity-világbajnok lehetett, mert kézzel-lábbal tényleg mindent el tudott magyarázni. Nagyon sokat nevettünk. Kiderült, hogy a másik fickó egy komoly flottával rendelkező autóbérlős, akinek a Csendes-Óceán partján kiadó apartmanjai is vannak. Azt is mutogatta a telefonján, milyen hallakomákat rendeznek otthon. Közben előkerült az activity-s csávó barátnője is, egy 30 évvel fiatalabb lány, aki még inkább odavolt értünk, és máris közös fotót szeretett volna, amit fel is töltött snapchat-re, instagram-ra és még ki tudja, hova, magáról és újdonsült magyar barátairól. Közben már együtt reggeliztünk és alaposan kikérdeztek minket, ki fia-borja vagyunk. Meglepett, de nem zavart a közvetlenségük. Életükben nem halottak Magyarországról és mindent tudni akartak. Végül el kellett menniük, de nehezen váltunk el, úgy öleltek magukhoz, mintha mindig is barátok lettünk volna. Telefonszámot cseréltünk, mi pedig megbeszéltük Vikivel, hogy ha egyszer lesz lehetőségünk rá, mindenképpen elmegyünk hozzájuk. Mi is meghívtuk őket magunkhoz, bár meglepne, ha eljönnének. Íme egy közös fotó:

Chamula, a tsotsil maják városa, a világ egyik legfurább vallásával és az egy főre eső legmagasabb Coca-Cola fogyasztással

Ezután a frenetikus élmény után azt gondoltuk, már nem lehet az aznapi nap még érdekesebb. Tévedtünk. Ismét Colectivo-ra pattantunk, és elmentünk a San Cristobál de las Casas-tól 10km-rel északra található Chamula városára, mely az ott élő, zárt maja közösségéről, a tsotsilokról (ejts:cocil) hÍres. A spanyol „hódÍtók” érkezésekor ez volt az egyetlen népcsoport, akik nem voltak hajlandóak teljesen fejet hajtani a kereszténység előtt, hanem egyfajta hibrid vallást alakÍtottak ki, melyet mai napig gyakorolnak, és nyelvüket is megtartották. A közös pontok a templomuk megjelenése,a szentek abrázolása és a keresztvetés.
A városka főterén áll a San Juan de Bautista templom, melyet szigorú szabályok szerint lehet látogatni. Nem szabad fotózni a templom belsejét (én azért kerestem a Google-ön ilyet, íme:), semmilyen vallási vezetőt sem. Sőt, alapvetően ők sem szeretik, ha „arcba” fotózzák őket (miért, te igen, kedves olvasó?!). így kénytelen voltam az utcán sétálva, telefonálást imitálva paparazzi-képeket csinálnom a lehetetlen (fekete juh) öltözékükről: A templom belülről elég bizarr látványt nyújt: legalább ezer gyertya ég egyszerre, selyemfenyő tűlevelekkel van beborÍtva a padló, csoportokban üldögélnek az emberek és fura nyelven fura rigmusokat kántálnak. Eközben pox-ot (helyi párlat) isznak szénsavas italokkal, hogy kiböfögjék a gonosz szellemet és a betegségeket a testükből. Csirkeáldozatot mutatnak be betegségek esetén, mert hiszik, hogy új életre cseréli a rossz szellemeket a testben. Kettő döglöttet is láttunk odabent. Sámánjuk azt is előírja, milyen sz8nű gyertyát gyújtsanak adott problémák esetén.Én azt gondolom, hogy kevés ilyen hely van a világon, ahol ennyire "érdekes" vallást gyakorolnak a helyiek. Ebben a hatalmas országban sorra érnek a meglepetések!

Megérkezés a Csendes-Óceán partjára

Egy éjszakai busszal lerobogtunk az óseánparton fekvő, az utóbbi 2 év alatt digitális nomád-mekkává alakított városba, Puerto Escondido -ba. Mexikó volt ugyanis az egyetlen ország a világon, ahova soha semmilyen papír nem kellett a Covid alatt sem a beutazáshoz. Sajnos így már elég "későn" utaztunk ahhoz, hogy mexikó maradék báját láthassuk, de annyi izgalmas program várt ránk, állatbarátokra, hogy pár napot mindenképpen el szerettünk volna tölteni a városban. Ezekről a programokról a következő bejegyzésben számolunk majd be.

Végezetül egy kis ízelítő Mexikói ételekből

Mi mindent szeretünk, ami a tengerben él (nézegetni és megenni is), ezért, ha nagy vÍz közelében vagyunk, igyekszünk minél több herkentyűt enni. Ráadásul a mexikói konyha eléggé hasonlít a magyarra: sok hús valamilyen szósz és szinte nulla zöldség. "Pörkölt, hortobágyi húsos palacsinta és paradicsomos húsgombóc" is van, mi ezeket annyira nem szeretjük, főleg ott, ahol mindig van hal és zöldség. A Taco-Quesadilla-Fajita háromszögből pedig mindenáron ki akartunk lépni.

Alább néhány kép az ételeinkről (az áruk pedig átlag 3000ft volt, akár tengerparti éttermekben is, ahol a szemünk láttára fogták és pucolták a halakat). Abban nem vagyok biztos, hogy éppen a fotón látható, aznap kifogott (Mahi mahi) halat kaptuk, de nagyon finom és friss volt. Ezen a tányéron új értelmet nyert a "fokhagymás" szó, mert legalább egy teljes fej fokhagyma volt a halon. Itt pedig a hortobágyi húsos palacsinta.

Nehéz összehasonlítani országokat, ezért nem is erőlködünk vele. Viszont egy biztos: Tengeri hal (és herkentyű) ételekben Mexikó győzött!

Az utolsó másfél, mexikóvárosi napot városnézéssel, és finomságok kipróbálásával töltöttük Ez az egész ételorgia borravalóval együtt 10700ft volt.

A királyi kastélyban (Castillo de Chapultepec) is megfordultunk, ahol a Helytörténeti Múzeum is helyet kapott.
Maximilian alkirály Ferenc Károly fia volt, így duplán érdekes volt a Habsburg vonatkozású kastélyt megnézni, és nekem külön öröm volt, hogy a buxus-sövények kiváló egészségnek örvendtek."Magyar házasságkötő" a királyi palota egyik festményén. Tényleg, minden mindenhol "magyar". A következő "bizonyíték" a kokárda szalaggal díszített kulcsok.
Összegzés Mexikóvárosról

Elhagytuk a nyüzsgő metropoliszt. Érdekes, hogy mennyire nem tudunk semmit erről a városról (sem). Ahogy teltek a napok, sorra értek a kellemes meglepetések. Ez egy modern nagyváros. Rengeteg rendőr, közmunkás, nemzeti gárdás ember van szolgálatban az utcán és a föld alatt  Rendkívül tisztán és rendben vannak tartva az utcák és az alagutak, folyamatosan takarítanak. Azt hisszük mi, európaiak, mi csinálunk mindent a legjobban, pedig bőven lenne mit tanulnunk innen (is). Mióta a '70-es években olajat találtak a Mexikói -öbölben, dinamikusan fejlődik az ország, erősödik a peso.

Biztonság és árak

Természetesen vannak veszélyesebb kerületek, ahova nappal sem érdemes menni, de hol nincs ilyen a világon? Minket nem ért egyetlen atrocitás sosem, pedig sokat metróztunk, buszoztunk. Inkább azt figyelhettük meg, hogy mindenki megy a dolgára, intézi az életét. Rendes, dolgos ember a mexikóvárosiak jelentős része. Kedves, mosolygós, tiszta emberek. Sosem próbáltak átverni, amikor kérdeztem az árakat, ugyanannyit fizettem, mint a helyiek (utcai árusoknál). Pedig nem sokkal olcsóbb minden, mint otthon. Vannak meglepő árak is, tekintve, hogy egy segédmunkás kb. 6000ft-ot keres egy nap. Benzin 400ft körül van, egy tojás 60ft, péksütik 300ft körül, tej 500ft, utcai kaja 500-2000 ft, étteremben 3000ft-tól felfelé. Egy valamire való szállás 8000ft-nál kezdődik (saját szoba, közös zuhanyzó).

Vissza a múltba

Elrepültünk Chiapas tartomány fővárosába, Tuxtla Gutiérrez-be. Végre érezhetően jobb lett a klÍma, magasabb a páratartalom, tengerszint felett 500m-re érkeztünk. Negyven km-re vagyunk a várostól, és sosem óhajtunk taxival menni, Így egy izgalmas közlekedési élmény várt ránk.Ki kell gyalogolni a főútra (1km), ott egy tuktukot (kép forrása: Google Streetview) leinteni, ami elvisz a következő településig (Galecio Narcia-3km) 300ft-ért, ott be kell szállni egy Toyota Commuter Collectivo-ba, amely továbi 700ft-ért bevisz a város központjába, ott pedig egy másik Colectivo visz el a hotelig, 350ft-ért. Kb. egy órával volt hosszabb a menet, mintha taxival mentünk volna, de megérte az élményért. Ezen az úton azonban mintha 100 évet mentünk volna vissza az időben: többek még mindig sárkunyhókban laknak, és a főutat leszámÍtva gyakorlatilag nincs út. Sárkunyhó Galecio Narciában (forrás: Google Streetview)

Innentől kezdve, ha a Nagy Lajos Király útján vezetek, erre az "útra" fogok gondolni.(forrás: Google Streetview)

A városban már jobb a helyzet, vannak utak, a hotelünk is igényes és csendes helyen helyezkedik el.

Sumidero Kanyon, Mexikó Grand Canyon-ja

Kissé nehezen, de végül beneveztünk egy kanyon-túrára, melyben 3 óra hajózás és kilátópontok kisbuszos látogatása is benne volt. Kettőnknek 18000ft volt,. Elállt a szavunk: egy km (!) magas sziklafalak, iguánák, pókmajmok, krokodilok és rengeteg madár vártak minket. 13 km hosszú a kanyon és az amerikai Grand Canyon-nal egy időben alakult ki. Mészkőből van, ezért cseppköveket is láthattunk. Egy 200 lóerős, Yamaha motoros "lélekvesztővel" vertük fel a kanyon békés világát. Esős évszakban zuhog le a víz erről a fenyőfára emlékeztető vízesésről. Most épphogy csak permetezett. Eddig sosem láttunk még pihenő, vadon élő krokodilt, iguánát, meg 1000m-es sziklafalakat. A kanyon pajzs-szerű alakzata pedig Chiapas állam címerét ihlete. Az egyetlen negatívum, hogy rengeteg szemét volt a folyóban, ráadásul nehezen összeszedhető állapotban.

San Cristobal de las Casas

Mindössze 60km-re fekszik a kanyontól a következő állomásunk. Ez egy elég érdekes város, mert a környék településeiről rengetegen járnak be ruhát, kézműves termékeket és zöldséget-gyümölcsöt àrulni. Többé-kevésbé az egész város egy piac. Sok magunkhoz hasonlóval találkozunk, és nagyon jó velük tapasztalatot cserélni, praktikus tanácsokat adni-kapni.
Az első napon felfedeztük a várost és vettünk sok mangót, banánt végre, meg paradicsomot. Először át akartak verni, 1000ft-ért adni egy kiló banánt, de végül 240-ért kaptunk. A paradicsom olyan finom volt, mint még soha.
Második nap önállóan elbuszoztunk (San Cristobal- Comitán útvonalon) a csodálatos El Chiflon vÍzeséshez, mely egy összesen 1300m-es esésű vizesés-komplexum. 3,5 óra alatt értünk oda, négy teljes órát töltöttünk el ott. Jó hideg volt a vÍz, de mi azért úsztunk benne. Megmásztuk a legfelső szintig, összesen 700m szintkülönbség volt.  Hogy milyen szÍnei vannak és mennyire szép, az a képek fogják helyettem elmondani (kb. 12000ft volt mindenestül kettőnknek az egész túra):
Ez volt az "úszómedencénk".

Palenque városában folytatódik utazásunk, ahol további természeti csodák és maja romok várnak meghódításra.

Az elmúlt három hónapban minden videót, blogot, vlogot, fórumot megnéztünk, hogy mit érdemes csinálni Mexikóban. A főváros egyik legautentikusabb látnivalója egyértelműen a Xochimilcho (ejtsd: Szocsimilkó) városrészben található csatornarendszer, ahol színes gondolákkal viszik az elsősorban helyi turistákat, hogy útközben mindenféle csecsebecsét eladjanak nekik és mariachi (de inkább macska)zenével kápráztassák el őket.Hétvégenként van az igazi ramazuri, nem férnek el egymástól a gondolák, és a hatalmas tömeg részegen táncolva próbálja elkülöníteni az egyszerre hallható nyolc zenekar zenéjét. Szóval mi inkább hétköznap mentünk.

Azt, hogy hova hogy jutunk el, egy zseniális oldal, a rome2rio.com -on nézzük meg, ahol még az Ostffyasszonyfáról Balkány-Görénypusztára eljutni vágyók is megoldást kapnak égető problémájukra.

Mexikóvárosban remek metróhálózat van és a világ legolcsóbbja is egyben. Jó, harminckilenc évesek a szerelvények és néha ki-ki gyulladnak, de ez otthon sincs másképp. Minden állomáson rendőrök vannak. 95ft egy jegy, és addig érvényes, amíg ki nem jövünk a föld alól. Mi két metróval és egy föld feletti, másik metróval utaztunk el, egy óra alatt. Az egész oda-vissza út kettőnknek 700ft volt.

Xochimilcho

Ahogy kiszálltunk a vonatból, mivel egyedül mi "világítottunk" fehéren, már ránk is szálltak, hogy elkísérjenek egy kikötőbe, ahol gondolák sorakoznak, és megtegyék a legdrágább ajánlatot egy körre. Jelesül 37 eft-nyi peso-ért szerettek volna vinni, egy full extrás csomagban. Tequila, mariachi, anyám tyúkja. Hát mi, akik nem most jöttek a 10-es vonattal (ja, de!), nem dőlünk be az ilyeneknek, ezért elsétáltunk. Odajött egy kedvesebb bácsi, aki már elvitt volna 9-ért is, megadta a számát,én megígértem, hogy  hívom, ha a "barátaink" ideérnek. Tudtuk, hogy 9000 egy hajó egy órára és legszívesebben megosztottunk volna egyet másokkal. Ezért beírtam a WhatsApp és Facebook csoportokba, de a legtöbben azt sem tudták, hogy eszik-e vagy isszák ezt a Szocsimilkót, így végül magunkra maradtunk.Utcarészlet Xochimilcho -ban

Amíg így kóvályogtunk egyik helyről a másikra, végig többen követtek minket a "túraszervezők". Úgy éreztük magunkat, mint az űzött vadak, akiket be akarnak cserkészni a ragadozók. Hiába bújtunk el előlük.

Az alvó Jézusgyermek legendája

Hogy-hogy nem, közben ismét belefutottunk egy elég rendhagyó fesztiválba. Egy díszesen felöltözött embersereg táncolva haladt el előttünk egy rezesbanda kíséretében, némelyek pedig fura kosárkával a kezükben követték őket, amiben egy még furább baba pihent.(forrás: YouTube) Itt egy régebbi YouTube videó, érdemes belepillantani, az enyém nem lett elég jó.

https://youtu.be/Qw4Vc0CTP7E

Ez pedig a "Nino dormidito de Xaltocán" (A xaltocáni alvó kisfiú) fesztivál volt. A legenda szerint  több, mint 100 évvel ezelőtt egy elhunyt kisfiú emlékére az édesapja készített egy babát, az alvó Jézus mintájára. 1973-ban megtalálták ezt a babát egy antikváriumban, és elvitték a Xaltocáni Fájdalmas Boldogasszony Plébániára, hogy megáldassák. Ez a baba annyira élethű és újszerű volt, hogy élőnek hitték és az atya elkérte a megtalálóitól, hogy gyermekistenként tisztelhessék azt. Azóta több csoda történt körülötte (pl. leégett a "szobája" és ő sértetlenül megmenekült, rengetegen hallottak gyereksírást a közelében, gyerek nélkül,stb.). Azóta szentként és csodatevőként tisztelik, és időpontot kérnek hozzá, valamint több ünnep is hozzá kapcsolódik.

Hátborzongatóan élethű ez a baba (Kép forrása: El color de la Fe)

Gondolázás Xochimilcho-ban

Miután kihüledeztük magunkat, felhívtuk a bácsit, hogy vigyen el minket egy körre. Vártunk rá a megbeszélt helyen, majd odajött több "keselyű", hogy menjünk velük inkább, de mondtam, hogy várunk a barátainkra. Aztán odajött egy másik ember, hogy engem keresnek telefonon :-))))). A bácsi volt, és mondta, hogy elkísérnek a hajóhoz. Beültünk a gondolába, és kihajóztunk. Nagyon jó élmény volt látni az ottlakók házait, a csatornákat, járműveket. Így is elég hajó volt kint, de nem zavaróan sok. Az egyórás program épp' elég volt, közben végig beszélgettem a "sofőrrel", Raullal, aki nagyon kedves volt, és sokat mesélt nekünk. Nyilván nem értettem mindent a zöldfülű spanyolommal, de azért jót dumáltunk. Ha valaki valaha jön ide, ezt látnia kell!

Hazafelé beugrottunk Taco-zni,.meg Gordita-zni, és végre ízlett is. Bár biztos sokat segített rajta a koriander levél meg a limelé. Jól megtömtük a hasunkat és a másnapra áhított vulkántúrára is bevásároltunk szendvicseket (torta itteni nyelven), így fizettünk 4000ft-ot.

Ez egy gordita

Izta-Popo vulkántúra

Valahogy nem vagyunk szerencsések a vulkánokkal. Legutóbb a covid zárta el előlünk a lehetőséget,.most pedig a Popocatepetl (mi csak Popóka, te Peti!-nek hívjuk,jelentése füstölgő hegy), őméltósága újfent eregeti a napi 3400 tonna kéndioxidot , meg böfögve füstölget egész nap, szóval a közelébe se lehet menni. Február 24-én lesz még esélyünk rá, hogy megnézzük közelről. Addig meg marad az online. Ezt a képet a vulkanológiai intézet oldaláról csentem, tegnapi aktivitást ábrázol. Ebben az állapotban jobb, ha nem megyünk a közelébe, nincs kedvünk forró láva elől futni, amikor már úgyis hiába.

Úton Teotihuacán-ba

Másnap reggelire Dona Judith Chilaquiles-ét próbáltuk ki, ami egy vmilyen babszószos, sajtos,húsos, avokádós izé, kiflivel. Már azt is el tudtam mondanj spanyolul, hogy ketten eszünk meg egyet, és.még értették is. Ez is ízlett, és nem is ártott meg. 2500ft volt kettőnknek, és vacsorára is maradt. A helyiek egyedül ettek meg egyet-egyet, nem tudom, hova fért beléjük.

Metróra és buszra pattantunk, hogy eljussunk Mezo-Amerika második legnagyobb piramisához, ami az egyik legrejtélyesebb múltú ősi városban van, Teotihuacánban, mely nahuti nyelven Istenek városát jelent, aki elmegy, fennáll a veszélye, hogy istenné válik, jelentsen bármit is ez. A távolsági (nem turista)buszon két helyi gitáros-énekes szolgáltatta a zenét némi apró reményében. Nem volt egy Antonio Banderas az énekes, de olyan lett a hangulat, mintha egy útifilmbe csöppentünk volna. Olyan környékeken haladtunk el, ami annyira veszélyes, hogy libegőt kellett felette építeni (!), hogy az emberek biztonságosabban jussanak a munkahelyre, olyan gyakoriak a vagyon elleni bűncselekmények.

Az istenek városa

Amikor az aztékok 1200 körül elfoglalták a várost, már elnéptelenedett, és gőzük sem volt, ki hagyta rájuk. A komplexum 2000 éves, és sok épület funkciója mai napig is csak teóriaszinten tisztázott. Az ásatások folyamán kiderült, hogy virágzó dinasztia volt, 150000 lakossal, ami akkor hatalmasnak számÍtott. A nagy népsűrűségnek azonban már akkor is ára volt: az elnéptelenedés az erdőÍrtásnak és az átgondolatlan mezőgazdaságnak volt köszönhető. 

Ez a terepasztal szemlélteti a méreteket. A város fele látható csak itt.

A belépő ára 1800ft. Fárasztóan sokat kell gyalogolni a Holtak Útján (4,5km csak egy irányban), hogy az ember megláthassa a három legfőbb építményt, a Tollas Kígyó templomot, a Nap-, és a Holdpiramist. Az egész területen rengeteg árus van, aki obszidiánkőből faragott hímvesszőket (helyi bányából), szőtteseket és jaguárhangot utánzó sípokat árul, az első "jaguárvisításnál" még a legedzettebbek is összerezzentek. Lenyűgöző a látvány és a tudat, hogy egy ennyire régi és rejtélyes civilizáció romjai közt sétálhatunk.

A nagyobb piramisokra sajnos már nem lehet felmenni, pedig 45 és 63m magasak. Van egy múzeum is, ahol az ásatások során talált eszközök, szobrok és egyebek vannak kiállÍtva.

Az újabb 10km-es gyalogtúra után fáradtan értünk vissza a szállásra, és Viki "sajátmárkás" söréből tartottunk kóstolót. Mexikó a világ egyik legnagyobb sörexportőre, és igen, van élet a Coronita-n túl!

Sziasztok kedves kíváncsiak!

3 év után újra útra kelünk, ezúttal a kukorica, a hüvelyesek, kabakosok, paprika, paradicsom és meszkalin őshazájába. Ahol az olmékok, aztékok és maják uralkodtak évszázadokkal, ezredekkel azelőtt, mielőtt a spanyol "hódítók" betették volna a lábukat e földre, a mai Mexikóba.

Ezzel erőteljesen kiugrunk a komfortzónánkból, egyrészt semmit sem tud(t)unk az országról, spanyolul sem beszél(t)ünk egy szót sem, és az amerikai kontinens csaknem szűz terület volt számunkra. Az elmúlt három hónap intenzív nyelvtanulással, meg alapos kutatómunkával telt.

Ha valaki egy olyan blogra vágyik, ahol a fehér homokos tengerparton mojitoszürcsölésé-fetrengésé és türkizkék tengerben pucsításé a főszerep, az csalódni fog. Mi megpróbáljuk megkeresni a maradék igazi Mexikót, ahol még nem lelhető fel az amerikanizálódás, anélkül, hogy közel merészkednénk hírhedtebb környékekhez. Hogy ez sikerül-e helyismeret, nyelvtudás és idegenvezető nélkül, az majd kiderül.

Első állomásunk Mexikóváros, ahol agglomerációkkal együtt 22 millióan laknak. Rendkívül kontrasztos egy hely, a multimilliárdos kerületektől (mint Polanco) a leghírhedtebb nyomornegyedig (Neza) minden van. Érdekes egyébként, hogy a legrosszabb nyomornegyedeket Brazilía, India és Mexikó mellett Szlovákiában (!!!!) találjuk a világon.

Első benyomások

Nagy..Nagyon nagy...Még nagyobb...Mexikóváros!Kilátás a Torre Latinoamericano-ból a Művészetek Palotájára (Palacio de la Bellas Artes). Háttérben a Torre Latinoamericano. A torony sokáig a legmagasabb épület volt Amerika "közepén", és olyan speciális technológiával építették,.hogy semmilyen földrengésben nem dőlhet össze (vhogy együtt mozog a talajvízzel is), szemben az összes többi épülettel. A 80-as években egy földrengés során egy fél kerület is összedőlt. A toronyból minden irányban, amíg a szem ellát a szmogtól, csak Mexikóváros, meg a környező vulkánok láthatóak.

Ezt a hatalmas metropoliszt egy tóra építették,. miután lerombolták a maradék, addigi várost, Tenochtitlánt. Ennek és a viszonylag gyakori szeizmikus aktivitásnak köszönhetően a tornyon kívül az összes épület meg van dőlve, rogyva. A képeket szándékosan nem egyenesítettem ki, mert tényleg ilyen a valóságban. A mi szobánk padlója is lejt, az ablakkeretbe pedig beszorult az ablak, egy állandó rést képezve ezzel, de kinyitni sem lehet,így hamar értesülünk a kinti történésekről, erre robogó járművekről, és a szagokról is. Valamint a hajnali 7 fokról :-). Tengerszint felett 2200m-rel vagyunk, hiába a szubtrópusi klíma, csak nappal van kellemes meleg.

Az első napon 9 km-t gyalogoltunk, hátha fent maradunk sokáig a 7 óra időeltolódás ellenére is (17:30-ig sikerült).A Centro Historico-ban vagyunk (történelmi belváros). Itt sok mindent megtapasztalhat az ember, vannak utcai árusok, mini kínai negyed,l (nem láttam még eddig aztékot gőzgombócot főzni :-)), szakik utcája, ahol mindennemű gépet megjavítanak. Mellette múzeumok, zenészek, mutatványosok, izgalmas és kevésbé izgalmas épületek.

A Zocálo-n, mely egyfajta főtérnek is nevezhető, helyezkedik el az Újvilág legrégebbi (500 éve kedzték el építeni!) katedrálisa is. Ez itt csak a bejárat.

És igen, ez is meg van süllyedve. Belülről teljesen olyan, mint egy magyar katolikus templom, nagyban. Háttérben balra a katedrális,.mellette a főtér (Zocálo) a Nemzeti Palotával (Palacio Nacional).

Azon a téren lehet áldást kérni díszmajába öltözött ál(?)-majáktól, megvenni a szuveníreket, csodálkozni a legfurább öltözetű népeken, Itt bármit fel lehet venni magadra, és bárminek elfogadnak. A legfeltűnőbben (értsd: neccharisnya) öltözött nők legtöbbje "férfi".

A hosszú séta alatt egy valami hamar világossá vált: Habár kaotikus, de tisztább e város,.mint pl. Bangkok. Nincs lépten-nyomon orrfacsaró bűz. Ettünk ma Quesadillast,.meg Tacot, mindkét étel kukoricalepényes, húsos-szószos helyi jellegzetesség. Nem voltunk oda tőle, de rossz sem volt. És így estére megmondhatom, rosszul sem lettünk tőlük. Pedig még 1,5 liter ananász-shake-et is ittunk rá, meg karamellás sütit.

Árak

Az árak kb. fele-harmada annyi az egyszerű ételeknek, mint otthon. Taco szalmapityókával 600ft, 1,5 l hígabb shake 600ft, 5db sütike 500ft. A sör drága, 400ft alatt boltban sem láttunk. Elfogadható szállások 8-10eft-nál kezdődnek. A "legkedvesebb" bankautomaták ( Citibanamex, HSBC, Banjercito) 80000ft levételnél 30$ (kb.570ft)-ra vesznek le 

Az egyetlen dolog,.ami kissé beárnyékola az ittlétünk első napját, hogy d.e.óta nem volt víz a szálláson (Hom Balderas a neve),.ami a tisztálkodás szempontjából kellemetlen volt. Állítólag az ilyesmi teljesen normális itt, Mexikóban. A tulajdonos Jessica, a megtermett mesztic mamacita, sűrű elnézést kért, majd elmagyarázta, hogy legfeljebb holnap lesz víz. A szegényes spanyolommal nem értek mindent,de azt igen, hogy a rötyit legalább le lehet borítani egy vödör vízzel,.melyet érdekes módon egy fali csapról lehet megtölteni. De akkor miért nincs a házban víz?!

A válasz hajnali egykor egy hatalmas lajtoskocsi képében érkezik, ami 5 percen át prüszkölve-sípolva betolat a ház elé (kép forrása; Google), majd a sofőr egy óriási műanyag tömlőt felhúz a villanyvezetékeken, meg ablakrácsunkon át, fel a tetőre, hogy valszeg egy tartályra csatlakoztatva, egy még hangosabb kompresszorral 20 percen keresztül felpumpálja a vizet. Rég örültem már ekkora hangzavarnak az éjszaka közepén. Hálisten ezután relatíve csönd lett, az ágy pedig baromi kényelmes.

Folytatása következik....