Mazunte, ahol semmit nem lehet csinálni, de azt nagyon!

Puerto Escondido-t hátrahagyva, egy órát keleti irányba utazva értük el Mazunte-t, amely az ott élő müvészeiről, és transzcendentális rendezvényeiről híresült el. Kíváncsian vártuk, mit csinálunk majd ott napokig, ahol semmiféle látnivaló nincs, a szépséges naplementén, és a köröző keselyűkön kívül.  A szállásunk, (mely az eddigi legdrágább, kb. napi 12000ft volt), egy dombtetőn, különálló kis "fakuként" helyezkedik el, bungalókkal, pazar kilátással az öbölre és a part egy részére:

Maga a városka 500x500m-es, tehát gyalog kényelmesen bejárható. Az egésznek van egy érdekes hangulata. Mexikói ember nem sok van, inkább "fehérek", akik itt vélik megvalósítani nem túl nagyratörő álmaikat. Sok kézműves van, különböző ékszereket készítenek, eközben a legtöbben egész nap füvet szívnak és senki nem szól rájuk. Mindenesetre érdekes egy felfogás ez, hogy "majd én elköltözöm Mazunte-ra, fülbevalókat fogok csinálni és egész nap be leszek szívva". Körülbelül ez jött le a pár nap alatt az idetelepültek filozófiájából. A strandon is ott vannak mindenhol a mexikóiakkal együtt, mozgóárusként mennek oda mindenkhez, árulva portékájukat. Mi nem szeretjük az ilyen erőszakos árusokat, ez az, ami Mexikóban egyébként sem tetszik. Ha valamit szeretnénk venni, odamegyünk. és megvesszük, de egyébként is: mi nem tárgyakat, hanem élményeket veszünk, ezáltal leszünk "gazdagabbak".

Mivel 35 fok volt minden nap, tűző napsütés és forróság, ezért általában a kalyibánk teraszáról néztük a bálnákat az óceánban. Igaz, elég messze voltak, és már megint nem tudtam egyetlen normális felvételt sem csinálni róluk, de naponta legalább ötször láttuk őket, ahogy feljönnek levegőért és kiugrálnak a vízből. Annak a hajónak szerencséje volt, percekig ott produkálták magukat a hatalmas emlősök.

Délután pedig, amikor már volt értékelhető árnyék, lementünk a strandra egy 50 fokos, meredek lépcsőn. Ott pedig jól szórakoztunk az elénk táruló látványon: a hippiken, akik éppen újabb alkalmat keresve szívtak be a strandon. Kevesebben voltunk mi, akik csak sört ittak.

Találtunk több jó éttermet, ahol gulyásleves-áron mennyei halakat-rákokat lehetett enni. Azonban, ahogy Mexikóban mindenhol, ott is minden egyes alkalommal többféle produkciót voltunk kénytelenek végignézni-hallgatni. Volt raggae, rap, tábortüzes, mexikói. -és egyéb, mindenféle stílus. Alapvetóen nem lenne baj ezekkel a produkciókkal, mert a legtöbb kellemes a fülnek, de minket az kissé zavart, hogy beletolják az arcunkba evés közben, hangosan. Aztán meg jönnek kuncsorogni pénzért. Egy koncertre bármikor elmegyünk, de az más.

Nem vetettük bele magunkat a spirituális önmegvalósulásba esténként, annyira fáradtak voltunk a semmittevéstól, de ezt cseppet sem bántuk.

Huatulco, ahol még mindig lehet magányos strandot találni

A hippi-paradicsomot hátrahagyva, Huatulco (ejtsd: Vatulco) városka La Cruceita nevű, óceánparti részébe mentünk, hogy robogóval fedezzük fel a számunkra érdekes partszakaszokat. A robogót elég drágán, napi 9000 ft-ért sikerült csak kibérelni, amit elég aránytalannak éreztem az 5000 ft-os airbnb szobánk ára mellett. De mindenképpen kellett, mert többszáz km-t mentünk az elkövetkező napokban, elsősorban a víz alatti élővilág után kutatva. Minden reggel, evés után már mentünk is a következő öbölbe, hogy végre belevethessük magunkat a vízbe, búvárpipával -és szemüveggel, hogy megnézhessük, milyen állatok laknak a vízben. Az óceán hőmérséklete legtöbbször kellemes volt, de néha elég hideg, a hullámok és az áramlatok sem voltak mindig a barátaink. Ennek ellenére felejthetetlen élményben volt részünk, sosem engedtek halak ennyire közel magukhoz.

Egyik nap egy nagyon távoli, kiépítetlen partra mentünk (Playa Cacaluta). Majdnem egy órát kellett gyalogolni, mire odaértünk, ugyanis egy nemzeti park területén van a strand. Teljesen világ "széle" hangulat van: több a dögkeselyú a parton, mint az ember, a hullámok az elsivatagosodott, homokos partot nyaldossák, üres minden. Érdekes, hogy vannak még ilyen helyek a Földön. A partra egy döglött teknős páncélja volt kimosva. Amint elmentek a hajók a közelből,a keselyűk megrohamozták és rögtön elkezdtek lakmározni belőle. Ilyet sem láttunk még!  A szemközti szigetre mindenképpen át akartunk úszni, ami sikerült is, bár életünk egyik meghatározó élménye lett a brutálisan erős áramlatnak köszönhetően. Hiába na, (a medve meg) az óceán nem játék!

Utolsó nap a nyüzsgő fővárosban, mielőtt véget ért az utazás

Utolsó előtti napon repültünk vissza Mexikóvárosba, hogy ne legyen annyira megerőltető a 20 órás hazaút. Amilyen szerencsések vagyunk mindig, mér megint beleakadtunk egy 10000 fős felvonulásba, amit ráadásul a hotel ablakából premier plánban nézhettük végig. Mexikóváros szerintünk összes kukásautója fel volt díszítve, és dudálva-ünnepelve haladt a tömeggel, akik különböző, hatalmas ikebanákat cipeltek és közben ittak, táncoltak, mulattak arra a zenére, amit fúvószenekarok szolgáltattak. Sajnos semmit nem találtunk róla a neten, de annyit megtudtunk egy helyi magyartól, hogy kik is vettek részt ezen az ünnepségen. Ezek pedig a mórok leszármazottai, a chinelok, akik díszes öltözékben, bulizva-táncolva meneteltek.  Érdekes megfigyelni a maszkokat és a hatalmas Krisztus-ábrázolásokat a ruhákon.

Este még elmentünk a bulinegyedbe egy kicsit körbenézni. A tömegközlekedés nagyon jólszervezett, tiszta minden. Persze, mindenhol vannak ammóniaillatú emberek, de otthon valahogy ez az arány rosszabbnak tűnik. Egy modern, nyüzsgő metropolisz a főváros, és egy percig sem éreztük magunkat veszélyben sehol az országban sem. Hazafelé a repülőről még rácsodálkozhattunk a város, a szmogfelhő és a két 5000m-es vulkán méretére:

Összegzés

Összességében azt  kell mondanunk, Mexikó nagyon kellemes csalódás volt minden tekintetben, és mindenkinek javasoljuk, ha teheti, jöjjön el ide, és szabaduljon meg az előítéleteitől, hogy itt csak drogkartellek vannak és nem lehet kimenni az utcára,  mert egyáltalán nem így van. Sőt, ezennel kinevezzük Mexikót a mosoly tiszteletbeli országának: gyakorlatilag minden egyes ember ránkmosolygott, akire mi is, még olyan arcok is, akiktől egy pesti sikátorban inkább elfutnál. Nem szabad elfelejteni mosolyogni, mert a mosoly oldja a nemlétező feszültséget is!

Ez a blog most lezárul, de a legközelebbi útunkon folytatódik, ki tudja, milyen néven........köszönjük szépen a figyelmet!

Írta: Dani

Lektorálta: Viki